Válok. Nővé. Kedvenc. Emberem.

2026. július 20-a van, 16:17, az irodában ülök, Herzen utca, egész jó a levegő, minden ajtó nyitva, Margó, Zoli és Pali is itt ülnek, és dolgoznak és én is dolgozom, de pluszban nekem még LEESETT a tantusz is. (végre) (valahára) 

Kedvenc Emberem egy telefonbeszélgetésben 2025. tavaszán: "A legtöbb ember arra tart, amerről én jövök." Bámm. Másfél év, azaz két gyerek-kifejlődésnyi idejű mélyrepüléssel később... (vége)

A végén itt a tantusz leesésnél az utolsó csepp a pohárban persze nem egy nagy dolog, természetesen. A következőt olvastam a FB-on egy algoritmikusan kéretlen posztban:

A párkapcsolat vége egy veszteség (Kedvenc Emberem kábé pont 2 éve nyáron rövid tőmondatban: "Ez nem kudarc, hanem veszteség.") A tantuszi FB poszt továbbá kifejtette, hogy a veszteség okozta gyászfeldolgozás során tele leszünk e veszteség több lépcsőben való feldolgozása közben létrejövő, feltörő, előkerülő negatív érzelmekkel, érzésekkel, s ez egy nagyon taszító energia (Zsu ún. tantusz-i pillanata!) Kedvenc Emberem 2026. április 14-én, idézem: "Hagyd már abba ezt a negatív szart!", idézet vége. 

Felmerülhet a jogos kérdés, hogy ha én léptem ki a házasságomból, mit gyászolok én itt két gyerek-kifejlődésnyi ideje?

Életem legfájdalmasabb, zsuzska-mód kitartó, értelmező, elemző, szintetizáló, rendszerező, kudarcot el nem fogadó másfél éves mentális ámokfutásának eredménye a válasz, hogy minden végülis úgy jó, ahogy van és ahogy lett, hovatovább minden úgy is lesz jó, ahogy lesz. Szokás szerint nem spóroltam ki a melót. De megvagyok vele. Kedvenc Emberem 2025. őszén mondta, hogy azt azért nekem kéne tudni, hogy ez még mindig miért van rám ilyen hatással, mármint, hogy Gergőkének már megvan mindene, én meg még mindig itt baszódok. Mert én alaplapot huzalozok át. Azért. Fejlődtem és változtam. Tartósan és földelten.

A váratlan FB bejegyzés nem átallott tovább folytatni, hogy amíg ilyen taszító energiákkal vagyunk tele, addig nem vagyunk vonzóak a férfiak számára, mert megbillen a női egyensúlyunk.

Ahhha...

Hát még úgy, hogy egy gyönyörű, önmagával elégedett 46 éves nő vagyok, kinek 42 éves kora óta zajlanak perimenopauzális tünetei, s hiába élvezi és szereti korát és testét, a hormonháztartása mentális middle-finger formájában baszik ki vele 19, 27, 45, 36, 18, 58, 26 napi rendszerességgel bekövetkező, 7-10 napig tartó idegrendszeri tünetek formájában a fenti, semmilyen matematikai mintázattal le nem írható ritmusban.

Kedvenc Emberem 2026. április 1-én, általam kezdeményezett, hozzám s a bolondok napjához méltó, nemértemmiértnemtudokolyanlenniamilyenvagyokplánepontveledmikorpontveledaztán nemszeretnékilyenidiótalenni taggelt őszinte témafelvetésemre kifejtette, hogy nézzek már tükörbe, hát Ő még ilyet nem látott, hogy mikor valójában minden oké, akkor hogy lehet így viselkedni, hát válaszoljam már ezt meg magamnak a tükörbe, ahogy tudom. Kérdésemre, hogy akkor most mi a lófaszt csináljak, mert szoktam a tükörben ezzel foglalatoskodni, de valamiért nem megy, azt javasolta, hogy próbáljuk meg, hogy felhívom négyszer normálisan..., na nem sikerült, nyugi.

Kedvenc Emberem 2026. május 20-án, egy önironikus megjegyzésemre, miszerint éppen végigültem egy munka megbeszélést, ahol ült velem szemben egy férfi, aki másfél órán keresztül volt akkora hülye picsa, mint amilyen én voltam egész 2025-ben, felröhögött végre egyszer és kifejtette, hogy biztosan hasonló élethelyzetben van, mint én, klimaxol, vagy ilyesmi...

Kedvenc Emberem szeretettel és türelemmel másfél éve igazolja vissza eme férfi taszítást, hogy hol a büdös picsában (volt) az a magabiztos, csodálatos, derűs, életvidám, önazonos szupernő, aki én vagyok? A tükör maga!

Tükörbe nézve nem magadra kell venni, netán behisztizni, meg vagdalkozni, vagy gyomorgörcsben zavarban lenni, noch pláne hülyén reagálni, szorongva pánikolni, idegből felbaszódni, (bárki) mástól várni akármit is, nem-nem! De nem ám! Kacsintani kell! Komolykodni? Lófaszt! Szeretni kell a jelent, és méginkább kíváncsian várni a jövőt! Mert tele lesz mindenféle csodával!

A hétvégén becsuktam egy fotóalbumot. 2026. július 19-én reggel 9:00 körül. Végignéztem az elejétől. Jómagam csináltam 2018-ban a tizedik házassági évfordulónkra. Végiglapoztam az egészet, sírás, kámpicsorodás, sajnálkozás, múltba révedés nélkül. A szép éveket, a sok közös kalandot, emléket, mind végiglapoztam. Távoli volt. Az album végében megtaláltam az utolsó, tizenötödik házassági évfordulónkon készült két képet, amit csak úgy eldugtam oda, mert nem tudtam, mit kezdjek a képekkel. 

Felálltam. Kihoztam Dobó szobájából a stift ragasztót, kerestem egy tollat és tudtam. Olyan földöntúli élmény volt az egész, mintha nem én irányítanám magam, hanem valami nyugodt bizonyosság. Leírtam az album utolsó két oldalára pár fontos, 2018 óta történt eseményt, s azt, hogy kívánom Gergőnek, hogy meglegyen a tanyája, a pajtával, ahol lesz neki egy műhelye, ahol tud alkotni, asztaloskodni, reszelgetni, pont úgy, egyedül, ahogyan azt a Ruzwurmban 2023. szeptemberében elmondta a tizenötödik házassági évfordulónkon a közös öregkorunkat illető kérdésemre válaszolva.

Stift. Beragasztottam egy oldalra a két képet. Nem fért el. Az egyik rálóg a másikra.

Elváltunk. Így elférünk.

A Ruzwurmban én azt válaszoltam, hogy a gyerekeink külföldön lesznek egyetemen, mi ketten pedig majd valamilyen közeli tengerparton, de leginkább valami nagy vízfelület mellett ülünk a naplementében és aperol spritz-et iszogatunk.

Hogy végülis ki fog mellettem ülni?

Én is olyan kíváncsi vagyok :)

Beírtam az albumba ezt is. És becsuktam az album hátsó borítóját. A múltnak a jövővel lett vége.

Nothing takes the past away, like the future.

Az egész, a nézegetés, a stift, az írás, a hátsó borító békésen megsimított becsukása..., egy óra volt talán.

Pont úgy megállt ott az idő, mint amikor 2024. október 19-én Brigi BOLDOGSÁG kerámia workshopján megalkottam a csészét és a tányért, amire ez az egész folyamat előre oda lett égetve. A jövő.

Miután becsuktam a borítót, óriási méretű, meleg, puha, lepelszerű fáradtság lett rajtam úrrá. Dorka megszületése után éreztem ilyesmit. Kisétáltam a nappaliba és az új kanapémon, mint kit aneszteziológus szakszerűen látott el, leültem, eldőltem oldalra és kupán elaludtam. Egy bő másfél órát aludtam. Kihevertem bő másfél évet.

Kedvenc Emberem. Szeretlek. Úgy, ahogy vagy. Köszönöm a bölcsességedet és a türelmedet.

Boldog ötvenedik Születésnapot Neked. Nagyszerű ember vagy.

You're simply the best. Better than all the rest.

Better than anyone. Anyone I've ever met.

Zsu. Szeretlek. Úgy, ahogy vagy. Köszönöm a kitartásodat és az erődet.

Boldog negyvenhatodik Születésnapot Neked. Nagyszerű ember vagy.

2026. július 20., 20:28