Korfu trilógia II.

És akkor elmentem színházba. Alig járok, aminek okát sem tudom. Szeretem a színházat. Őszintén, még azt is, ami nem annyira jó. Nem rossz, de nem is kiváló. Még azt is nagyon szeretem. Megint ki kell kacsintanom Anitára, mert a Shirley Valentine darabot neki köszönhetem. Centrál. Balsai. Móni. Kiváló.

Nemsokat elmond rólam, hogy fogalmam sem volt, mire megyünk, de összeszervez, Gergő altat, huh, önkifogás, á nincs is kedvem, de Ani szerint szuper, munka után gyerekek elhoz, (mármint ehhez Zsu négy-négytizenötkor feláll, a rendes dolgozó ember ekkor még javában, bezzeg akinek gyereke van, az innentől már csak társasozik), jelentéktelen smink-revízió és már itt is a 6.30, sietek, újra cigizek. Otthon (megfelelési kényszerem és némi basztatás hatására) előad, hogy sietek haza, pedig szeretnék utána maradni, koktélt inni, dumálni, társasozni. Maradtam. Le leszek (lettem) baszva.

Nem panaszkodom, mert belemegyek a játékba (ld. fentebb megfelelési kényszerem). Azt nem mondom azért, hogy én rendezem az olimpiát, de ott vagyok, sportolok, házas vagyok, társasozok, mezemet felveszem, és hajrá, a rúdugró nem fázik, csak érzi a hideget, szóval nem azt mondom, amit gondolok, hogy

figyelj már, ha te elmész a haverjaiddal bárhova,

szoktam-e én megmondani mikorra érj haza?

Hopp, egy dalszöveg részlet. Lauryn Hill-re, és a Bose-ban forgó alapra pont rá lehet mondani, lick two shots in the atmosphere!

Na hova utazik a Shirley? Adok egy kis gondolkodási időt.

Hát oda. Korfura megy, hogy az Isten áldja! Az előadás közben én meg arra az eredetileg 6 hétre gondolok, amiből végül 5 hét lett. Arra a nettó 4 egyedül töltött hétre gondolok Princetonban.

A Covid elvitte a Fulbright-om,

ha törik, ha szakad, visszahozom,

esküszöm leszervezem újra,

és kimegyek mégegyszer a Princeton-ra.

Hát oda. Odagondolok. Tipik, ahogy így lecsökkennek a számok, hogymáshogy is lehetne. A négy, az végülis majdnem hat, dolgozódoktorizótanító kétgyerekesfeleséganyanőként örüljek, hogy ennyi összejött, most mit jövök azzal, hogy mennyi előre gondolkodás, szervezés, agyalás, stratégia, meló, pénz, munka, erőfeszítés, jövőkép, céltudat, változtatni akarás, optimizmus, megtudomcsinálni van benne? Örülök. És pont. Kőbánya-Csepel-Újpest mezemet Princeton Tigers-re cserélem, önmagában, bazmeg mekkora dolog! Micsoda ív! Ha meg tudnám csinálni, hátba is veregethetném magam akár. Már az is előrelépés volna, ha képes volnék nem bagatellizálni azt a sok valódi hátbeveregetést, amit kapok mindattól a sok értékes embertől, aki körbevesz. Huh az dekurvajó lenne, ha legalább az menne.

Odagondolok. Négy hét egyedül. Gyanús, mint a Durrellék sorozat. Gyanúsan jólesett. Gyanúsan jól esik rá visszagondolni. 

Mindenkinek megvan a maga Korfuja.

Azt hittem, a Princeton lesz az. Azt is hittem, hogy brutál, hogy én mennyire szar anya vagyok. Heteket vagyok az óperenciás tengeren túl és nem akarok hazajönni. Semennyire. Első gondolatfoszlány, hogy Júliához kéne menni újra terápiára, mert Ő meg fogja tudni mondani, hogy a szociopata szar anya szégyenskálán melyik szintet ütöm meg, hogy nem akarok hazajönni. Önerőből hónapokba telt, mire rájöttem, csak az életembe nem akartam visszajönni. Nem ugyanaz.

Nem kizárólag anya vagyok ugyanis. Dolgozódoktorizótanító kétgyerekesfeleséganyanő vagyok.

Mindenkinek megvan a maga Korfuja.

Nem vagyok szar anya. Viszont kétségtelen lakmuszi inmediasres narancssárga biohazard vészvillogó, hogy valamiért már nem vagyok az a kurvajó anya, aki amúgy vagyok. Néha még megy ugyan, van, hogy tudok lenni, csak nagyon ritka. Szoktam volt. Szeretek anya lenni. Pláne a két kis huncuté.  Szeretek lenni.

Bazmeg, el kéne menni Korfura, hátha ott kiderül.

Szeretnék újra lenni.