Korfu trilógia III.

Valóra vált. Egészen meglepő, hogy csak most esett le. Négy hónappal később. Hogy valóra váltottam az álmomat. Tanulom ezeket kimondani. 4 nap. Korfu. Vivikével. Vivi tettre kész. Már rutinos. Tudja. Hogy az álmot úgy lehet valóra váltani, hogy az ember megszervezi. Én júniusban kimondtam, hogy el akarok menni Korfura. Hogy el fogok menni Korfura. Vivi intézte a repjegyet, a szállásokat, bérelt autót. Rutinjának újabb jele, hogy nem engedett vezetni, mert Ő biztonságosan vezet, hogy majd még legyenek valóra váltható álmai, én meg lendületesen, mert én meg vezetés közben is álmot váltok valóra. Vagy csak lehet, hogy nem akartuk kifizetni a másik sofőrért járó extra költséget. Valamelyik.

Én csak a Durrell házat kértem, hogy az mindenképpen legyen, a többi akárhogy lesz, jó lesz. Vivi nem tudta, mi az a Durrell ház, de utánament és foglalt helyet. Jólesett, hogy nem én csinálom. A szervezést. A konkrét valóra váltást. Hogy a drága Vivi csinálja. Hogy valaki beszáll a valóra váltásba. Mindig mondom, hogy kéne nekem egy feleség. Csak fel kell szállni a gépre és élvezni kell a valóra váló álmot, azt kész. Útitipp: ha a szoba a romantikusan dülöngélő óvárosi ház legfelső emeletén lejt 3 méteren 16 cm-t és folyton azt az érzetet adja a limbikus rendszerednek, hogy egy hajón vagy, akkor az ilyen szobában 15 percen belül hányingered lesz és nem attól, hogy napok óta Negroni-t reggelizel. Javaslat: polcold fel az ágy lábát 14-15 cm-rel, akkor tudol majd aludni és másnap is Negroni-t reggelizni. Megéri. Breakfast of Champions. Breakfast of Queens.

Vivi a sziget azon részére szervezett mindet, ahova menni akartam. Az északira. A nyugisra. Ezen a ponton összeértek az álmaink, valahol a végtelenben. Beszélnünk sem kellett róla. Egymásnak vagyunk teremtve. A vágyaink, az álmaink azonosak, s valahol a horizonton vagyunk mindketten, együtt, egységben, összeolvadva, ott ahol eggyé válik a kétféle kékség.

Remek.

Eljutottam a Durrell házba. Mármint abba, ahol tényleg. A fehérbe, Kalamiba. Most angol felső középosztálynak étterem. Meg nekem, mert én lélekben angol felső középosztály vagyok. Vezeti egy powercouple. Egy másik életben. Leszek én, ha szeretnék. Ehhez tudni illik, mit szeretnék. Tengert szeretnék, egy. Több napsütést szeretnék, kettő. Horizontot és perspektívát szeretnék, három. Ezeket amúgy nem csak magamnak, hanem Dávidnak és Dorkának is. Folytatván a következők leginkább már csak rám vonatkoznak. Lábfejemet cipőmentesen viselni szeretném az év jó részében, négy. A hajón közlekedés tetszene, öt. Lámpaszerelés közben engem aztán nem érdekelne, ha megbassza kicsit az áram, üljön csak be a hajóba, azt húzzon el nyugodtan lazulni, amerre viszi a lendület, este majd úgyis egy kibaszott jót szeretkezünk, hat. Mert úgy élünk, ahogy szeretnénk, hét. Egymástól függetlenül úgy, csak egyezik az idő és a hely, nyolc. Fantasztikus Labirintus. Csak ki kéne mondani a szavakat, a Manók izgulnak, úgy kell kezdődjön: Bárcsak...

Namost mindez hagyján, de találkoztam három sorsszerű nővel. Felhívnám a figyelmet a három, a sorsszerű és a nő szavakra. Gabi, Kiki és Kornélia. Azért a Gondviselés az tud ám. Már ha figyel az ember. Három nő. Korfu város, váratlan vasárnap, mintha járnék templomba, csak ez a mise egy szűk kis utcácskában zajlik, misebor gyanánt három üveg prosecco, miseruha gyanánt kimono. Mert a viselet sokfelé elvezet.

Három nő.

Egyedülálló és gyermektelen.

Özvegy, talán mintha lenne egy lánya.

Férjnél gyermekkel, férjét filmszínészhez hasonlítja, mint én az egyik zsáneremet.

Gabi, Kiki és Kornélia.

Milyen fasza könyvcím lenne. Valaki csak megírja.