Írni, vagy nem írni (huh, ez annyira szar, hogy így hagyom)

 Nővérem közölte, hogy az írogatást abbahagyhatnám. Ennek már több hónapja. Ő elvileg egy levélre gondolt. Ugyan elküldtem neki ezt a blogot még az elején, de mindenféle visszajelzés nélkül, önmagához híven úgy tett, mintha ez nem is történt volna meg. Arra a levélre gondolt amúgy, amit még Gergőnek írtam 2025. májusban, amikor ment a vita, hogy akkor mennyi legyen az annyi a válásnál. Egyéb leveleket nem olvasott, azokat például, amiket Kedvenc Emberemnek írtam.

Nővérem azt mondta, amikor 2 hónappal később elküldtem neki a Gergőnek írt osztozkodós, ámde emberi levelemet szíves elolvasásra, a célból, hogy jól nézze meg, miről is kell nekem itt vitatkozni, szóval azt mondta, hogy elég jó levél lett. Több óra volt megírni, hatalmas lelki teher, elképesztően kimerültem benne és ha rá gondolok, pont azért nem sírok már, mert megírtam. Ha nem küldöm el, a terápiás hatása bennem akkor is megvan, de másban elmaradt volna.

Itt az egyik lényeges és nagy különbség. Semennyire nem érzem magam szarul, mert írok, elküldöm, dokumentálom, maradandó lesz, valaki megtudja, bárki elolvassa, rögzül. Viki úgy fogalmazott, hogy már csak azért se írogassak, mert a szó elszáll, az írás marad. Puff neki. Engem nem zavar, hogy marad. Az jobban zavar, ha elszáll. Nem szégyellem a gondolataimat, vagy azt, hogy hol tartok az életben, hogy ki vagyok én és az nem zavar, ha számomra fontos emberek ebbe belelátnak.

I am a fourty-something and I'll keep being me.

Nem olvasta azokat a (fantasztikus) leveleket, amiket Kedvenc Emberemnek írtam. Írásban mindig önmagam tudok lenni. Telefonon soha. Személyesen, élőben is menne. Találkozni nem találkozunk. Patthelyzet.

Lassan olyan ez, mint egy komédia. Mindenképpen irodalmi. Így hívom. Irodalmi. Természetesen teljesen jogosan MINDENKI hülyének néz. Pedig csak szerelmes vagyok.